Testmester

Léna szája csalódott grimaszba rándul a reggeli mellé felszolgált kávétól. Ezer százalék, hogy az alacsony Föld körüli pálya tehet róla. Úgy tűnik, a nyugati újvilág végtelen zsebéből a pénz egyenesen a zsoldosprogramba áramlik, megkerülve az UMA menzáját. Az űrbázis előtt legalábbis még nem találkozott ilyen pocsék koszttal.

Mégsem vágyik vissza a felszínre.

Felnéz a harsányan felszálló nevetésre, amely megtöri az étkezde kiképzőtáborba illő fegyelmét. Három testmester érkezik. Úgy festenek, mint a legmodernebb protézisek élő reklámalakjai. Az egyikük tekintete megtalálja az övét, és az exoszkeletonja mozgásba lendül. Léna felsóhajt. Persze, hogy ide jön. Hova máshova?

Az asztala melletti vastag üvegfalon túl, a Föld kékjét ölelő felhőhullámokra fókuszál. Mintha egy üveggolyó lenne, melynek felszínét homályossá koptatta az idő és az emberiség. Közben arra gondol, a pszichológia mesterdiplomája is kevés ehhez az esethez.

Már megkérte volna a felettesét, hogy helyezzék át máshoz, ha nem féltené a pozícióját jó távol Magyarországtól. Annak idején speciális külföldön tartózkodási engedéllyel jutott ki elvégezni a mesterképzést, és azóta az UMA harcolta ki a meghosszabbítását kétévente. Egyszer talán változik a hatalom, és tényleg szabad lesz, addig pedig el kell viselnie az olyan idegromboló alakokat, mint ez a férfi.

– Léna!

Theo elnyújtott hangon üdvözli, mint egy régi ismerőst, ami közelebb áll a valósághoz, mint a nő szeretné. Egy éve osztották be hozzá, de az ex-SEAL-es képtelen komolyan venni a munkájukat. A robotváz sziszeg, ahogy a férfi elfoglalja a szemközti széket. Felszólíthatták, hogy ideje lenne kikelni a létfenntartó medencéből, mert frissen vasalt fehér pólót visel a United Military Association címerével.

– Jó a kávé? – kérdezi a férfi. – Úgy hallom, eredeti tajvani.

A nő visszatart egy szemforgatást, arrébb tolja a csészéjét. Tajvant elsöpörte az atomháború, pár héttel azután, hogy Theót ott tette nyomorékká egy baleset. Az Amerikai Haditengerészet reflexből leszerelte volna, ha az UMA nem jogosult felülbírálni a döntéseiket. Túl ígéretes katona, mondta Lénának a felettese egy éve, amikor Theo adatcsomagja a kommunikátorán landolt.

Így vált testmesterré. Az űrbázisról zsoldosokat irányít a koponyájába épített csipek segítségével, miközben azzal hitegetik, hogy egy nap újra a saját lábára állhat. Léna pillantása az exoszkeleton fémrácsozatában futó kábelekre siklik. Nem tudja, mekkora esélye van a felépülésre, ha Theo heteket tölt egyhuzamban létfenntartó zselében fekve, miközben mások testét irányítja.

– Átkérjem mára az ülésünket? – kérdezi.

Válasz helyett a férfi égésnyomos bal keze a tálcája mellé csúsztat egy kommunipadet, és Léna megjátszott fölénye összeomlik. Mintha néma üvegbúra alá szorulnának, melyben rajtuk kívül csak a képernyőről felnéző női arc létezik, mögötte az UMA zászlójával.

– A húgod lánya – mondja Theo.

– Honnan tudod?

– Unatkoztam.

– Mit keres az UMA-nál?

– Az új zsoldosom lesz.

A nő mélyen beszívja az étkező langymeleg levegőjét. Eddig nem érintette, hogy a férfi mesterek nőket is irányíthatnak. De nem csupán irányítanak, gondolja. A zsoldos testét érő minden ingert érzékelnek, mintha az valóban az övék lenne.

– Ó, most megnyomtam egy gombot? – kérdezi a férfi pofátlan vigyorral. Fénysáv fut át az arcán, amint egy műhold halad el a bázis közelében, de az üvegfal speciális bevonata tompítja a tükröződő napfény villanását.

– Ő csak egy kislány – mondja Léna színtelen hangon, és közben a megérzéseire gondol, melyeket sorra figyelmen kívül hagyott, míg az unokahúga közelében élt.

– Huszonegy éves, alapképzett zsoldos. Lemaradtál a gyerekkoráról?

– Kezeld őt tisztelettel, légy szíves!

Theo felnevet, és Léna tekintete a környező asztalok felé rebben. A láthatatlan búra szétpattan, utat adva a menza reggeli zsongásának. Hirtelen nagyon szűknek érzi a helyiséget.

– Az orrukat sem vakarhatom meg anélkül, hogy lejegyeznék, szóval nyugalom – mondja a férfi.

– Mennyi időre szerződött?

– Tíz évre.

Léna a kanaláért nyúl, és turkálni kezdi a műízű zabkásáját. Pár éve már tudja, hogy a lány megszökött otthonról, de azt remélte, ezután értelmesebb életet él majd. Az UMA a harmadik világháború lezárása óta felügyeli a nyugati világ haderőit. Hírszerzési és rendfenntartási feladatokra hozták létre a zsoldos-programot. Mit keres itt Míra?

Nem lett volna szabad őt a világra kényszeríteni. Még mindketten Magyarországon éltek, amikor a húga a könnyebb utat választotta – gyereket állami támogatásért –, míg Léna kemény munkával kapaszkodott fel a társadalmi ranglétrán.

Közbe kellett volna lépnie. A jelek ott voltak előtte szétaprózva: a romló tanulmányi eredmények, a verekedések, az, ahogy az apját kerülte. Léna egyszer észrevette, hogyan bámulja a férfi Mírát, de soha nem merte szóba hozni, és ezt a lány is tudta. Attól kezdve tőle is elzárkózott.

Egy szervizrobot áll meg az asztaluk mellett. Kamerás feje felemelkedik, megkeresi Theót, aztán a pókkarok a férfi elé csúsztatják személyre szóló tálcáját. Kávé helyett édes illatú, kék turmixot kap.

Míg a férfi nekilát, Léna leteszi a kanalát. Az asztal mű faerezete áttetszik a transzparens kijelzőn, elhalványítva Míra mosolytalan arcát.

– A héten olvastam egy esettanulmányt egy testzsoldosról – kezd bele olyan semleges hangon, amennyire képes rá. – Évente hat hónapra adta ki magát három éven keresztül. Most pszichoterápiás kezelés alatt áll. Bevillanásai vannak arról, amire elvileg nem kéne emlékeznie, és nem ő az egyetlen eset.

– Látod, a pszichológiai felmérést nem kéne megspórolni a toborzásnál, de ki vagyok én, hogy beleszóljak? – Theo beleiszik a turmixba. A grimaszából ítélve az sem lehet jobb a kávénál. – Két zsoldossal dolgoztam eddig, egyiknek sincs semmi baja.

– Az idegrendszerüket használod. Egyre több eset utal arra, hogy a tapasztalásaitok átadódnak az inaktív időszakaikban.

– Baromság.

– Tíz év…

– Egyáltalán nem biztos, hogy túlél tíz évet. Destabilizált területeken vetik be, a nukleáris zóna határában. – Tekintetük egymásnak feszül, kimerevedik a pillanat, aztán Theo felsóhajt. – Ha nem én dolgozom vele, akkor más fog. Tudod, hogy nem eldobható kesztyűként kezelem a zsoldosaimat.

Léna visszanéz a Földre. Bűntudata elviselhetetlenül nehezedik rá. Páholyból végignézheti, hogy kísérleteznek Mírán, vagy végre tesz valamit. Talán még ráveheti az unokahúgát, hogy ne rohanjon öngyilkosságba.

𒋝

A neo-budai lakás ajtaja úgy kattan, mint egy visszaszámláló figyelmeztető jelzése. Theo nem keresi a lámpát, az ablakon át bekúszó éjszakai fények kirajzolják a helyiség határait. Ledobja a válláról a táskáját, és tudja, hogy most figyelmeztetnie kéne magát: MÍRA táskáját és MÍRA válláról.

Ennyi idő után lehetetlen kölcsönvett kabátként kezelni a zsoldost, miközben érzi az alvó tudat jelenlétét az övé mögött. A nőét, aki a készenléti időszakokban neonszínekkel díszíti a körmét, a kommunipaden pedig saját lejátszási listát gyűjt, leáldozott, századeleji együttesektől.

Theo most azt kívánja, bárcsak ne ismerné őt ennyire.

Kinyújtózik, és MÍRA háta jólesően megroppan. Igyekszik emlékezetébe vésni a bőre feszülését, a kompakt kis test határait. Eleinte utálta. Mintha túl szűk lett volna ahhoz, hogy elbírja őt, túl zsenge a kemény izmokhoz szokott tudatának, de direkt kért női testeket annak idején. Nem akart minden lekapcsolódásnál pofont a valóságtól. Így legalább sosem felejtette el, mi várja a munka végén. Végső soron hálás az elmúlt évekért. Mírával megtanulta, hogy a test nem több a tudat vázánál. Könnyebb elfogadnia a sajátját, és értékelni, ami megmaradt belőle.

NE HÚZD AZ IDŐT!

Az üzenet a kommlencsén jelenik meg, kék betűkkel lebeg a lakás homályában. MÍRA száját félmosolyra húzza a férfi sejtése, hogy a következő hetekben ezeken a perceken fog rágódni az UMA teljes zsoldos-biztonsági szervezete. Visszaélés, vagy szimplán eluralkodtak rajta az érzelmei?

Megküzd a késztetéssel, hogy üzenetet hagyjon a testben alvó Mírának, pedig érzi a körvonalait a saját tudata határán. Csipetnyi unalom, egy kis düh – mint az otthon ismerős illata. Felrémlik egy beszélgetés évekkel ezelőttről, amikor valaki a testátadás hosszú távú hatásairól győzködte, de elhárítja az emléket. Nem tehetett volna semmit akkor sem, ha hisz neki.

Előveszi a kommunipadet, beírja az utasításokat, aztán lefekszik a földre Míra kedvéért. Mielőtt a tudatával lekapcsolódna a testről, kinéz az üvegpanelen túli zöld holoprojekcióra a Citadella fölött. Utálja, hogy milyen valóságosan érzi a nő torkának elszorulását.

A lakás csendjébe suttogja:

– Sok sikert, csajszi!

𒋝

Míra először azt hiszi, csak álmodik a zöld, imbolygó táncot járó alakokról. Később megérzi a testét és a hűvös parkettát maga alatt. Csüggedten sóhajt. Ez elég valóságos, ahogy az egyre erősödő fejfájása is. Ráérősen végzi a légzőgyakorlatot, míg minden porcikájáról lehámlik a zsibbadt vibrálás. Akkor körülnéz.

Szokásos, letisztult lakásban hagyták. Az UMA nem szereti a felesleges részleteket. Kitapogatja maga mellett egy ágy szélét, és nekiveti a hátát. A szemközti ablakon túl az álomszerű, zöld jelenés elmosódik a táj fölött lógó felhőfüggönyben. A Szabadság-szobor. Míra megborzong, de feláll, hogy kinézzen.

Neo-Budán van, bár elképzelni sem tudja, az UMA hogyan juttatta be őt az országba, ha elvileg szökött állampolgárként tartják számon. Legalábbis sok-sok éve, egy csomagtartó titkos rekeszében kuporogva biztos volt benne, hogy előbb-utóbb rájönnek, hova tűnt. Mikor utoljára hírekhez jutott, a hazája nem számított destabilizálódott területnek, de UMA-tagországnak sem. A szökése óta ugyanazt a szlogent szajkózták: Magyarország elutasítja a katonai célú testátadást.

Mintha a gyerekszobája ablakában állna, már ami a kilátást illeti. Nem emlékszik, hogy amikor a múltjáról kérdezték ki, ezt a részletet megosztotta volna, de ez az az épület. A Citadella mögött feltűnik a Vár felhőkre vetített, stilizált mása. A lakás alatti utca világítását lüktető, kék fény nyomja el, csillog tőle a töredezett, nedves aszfalt. Szemközt egy gyógyfürdő épülete áll.

Nemrég – ami valójában évekkel ezelőtt is lehetett – Léna megpróbálta elérni őt Münchenben. Azt írta, az apját letöltendő börtönbüntetésre ítélték, és az anyja, aki végre szabadon vidékre költözhetett, szeretett volna kapcsolatba lépni Mírával. Fogalma sem volt, hogy találtak rá. Jelentette az egészet az UMA-nak, és megpróbált úgy tenni, mintha meg sem történt volna. Ezek után a szervezet játszva visszakövethette a gyerekkoráig.

Felkavarodik a gyomra, inkább nekilát a rutinnak. A zöld fényben megtalálja az ágyon hagyott táskát. A jegyzetfüzet a megszokott helyen várja, egy eldugott zsebben. Légyszi, ne hagyd el, szükségem van rá – az angol felirat már megfakult a barna papírborítón. Fellapozza az utolsó bejegyzést, felkapja a táska mellől a kommunipadet, és a képernyőre bök. A felvillanó dátum megakasztja. Csak három nap telt el a legutóbbi átadás óta.

Újra körülnéz, kezdi megszokni a lakás homályát, de virágot sehol sem lát. Elmegy a fürdőszobáig, megáll a konyhasaroknál. Semmi. Ameddig vissza tud emlékezni, a mestere mindig hagyott neki egy szálat, akármilyen drágák voltak a mesterséges körülmények között fenntartott növények. A kísérőkártyán a saját kezével írt, de idegen küllemű betűk azt formázták angolul: tőlem, nekem xoxo. Mindig. Eleinte csak nevetett rajta, aztán az egyetlen megnyugtató ponttá vált az új, zavaros valóságban.

Talán csak nem a szokásos testmester dolgozott vele. Feloldja a kommunipadet a saját kódjával, és az UMA logójával vízjelezett jegyzettömbben sietősen hagyott utasítást talál.

“SOS ÁT KELLETT UGRANOM MÁSHOVA. INTÉZZ EL VALAMIT PLS. MÁSODIK KÜLSŐ ZSEB, FEKETE DOBOZ. BARTÓK BÉLA ÚT 1., VÖRÖS ELADÓ VÁRJA. HA VISSZAÉRSZ, ADD LE A TESTET. THX.”

A gondolat, hogy nem kéne magánál lennie, kényelmetlenül viszket a tudata ködösen gomolygó határán. Vagy a másik mester csak elfelejtette törölni az üzenetet?

Kitapogatja a zsebet, kiemeli a cigisdoboz méretű fekete csomagot. Legalábbis ilyesmire emlékszik gyerekkorából, amikor még nem darálták be a dohányipart, és kényszerült rá mindenki a nikotin-dermekre. Eszébe jut egy zavargás abból az időből. Füstben állt az utca, az apja úgy rángatta a csuklóját, hogy azt hitte, le fog szakadni, mire elérik a lakásuk biztonságát, pedig egy tízéveshez mérten tényleg igazán kapkodta a lábát.

Az volt az illegális dohányipar felvirágzásának kezdete. A nyál összesűrűsödik a szájában, ahogy a férfi emlékével felrémlik a müncheni menekültnegyedben kóstolt cigi pokoli aromája is. Sav marja a torkát. Mikor etette meg ez a zseni utoljára?

Miközben az ágyon kuporogva, égő torokkal majszol egy energiaszeletet a hátizsákos tartalékból, a fekete dobozt bámulja maga előtt. A váltás vagy késlekedik, vagy nem sikerül rácsatlakoznia. A csomagolást belegyűri a táska egyik zsebébe, és az ujjai rátalálnak a tollára. Újra előveszi a füzetét, bejegyzi a tudatra ébredés dátumát, az időt és a helyszínt, aztán számolni kezd.

Négy éve van hátra a szerződése lejártáig. Amikor jelentkezett a zsoldos-programra, tíz év volt a felső határ. Akkor úgy kalkulálta, hogy a szolgálat alatt összegyűjtött zsold elég lesz élete hátralevő részére. Ha a testmesterek nem nyírják ki közben.

Eddig durván három évet volt tudatánál, végig készenlétben, leszámítva azt a hat hónapot, amikor sérülésből épült fel. Annál az átadásnál a testmester egy egész csokrot hagyott neki az UMA müncheni kórházában, és a kísérőkártyára xoxo helyett egy szomorú fejet rajzolt. Mennyire utálta érte! Az a fél év öntudatra kárhoztatás bőven elég lett volna a szerződés lejártáig.

Minél közelebb kerül a leszereléséhez, annál kevésbé tűnik csábító kilátásnak a bőséges anyagi tartalék. Hiába biztosít az UMA letelepedési engedélyt a nyugati világ bármelyik sugárzásmentes pontján. Hiába finanszírozzák a rejuvenizációs kezeléseket, hogy újra huszonévesnek érezze majd magát. Semmiről sem marad le az életben, az ígéret így vibrált annak idején a müncheni toborzóiroda holoreklám-felületein.

Becsukja a füzetet, és behunyja a szemét, míg a légzése rendeződik. Arra gondol, amíg a váltásra vár, rá kéne keresni, megváltozott-e a szolgálati idő felső határa, de nem bírja rávenni magát. Mindig ez van.

Lehet, hogy észre sem vették, hogy magára maradt? A jegyzetapp szerint a testmester egy órája hagyta az üzenetet. Senkinek sem árthat azzal, ha besegít. Erre egyedül is képes, és nem tűnik valószínűnek, hogy olyan szervezeti titokba botlik, amely intézkedést vonna maga után.

Azt tagadja maga előtt, hogy csak mindenáron el akar tűnni az épületből.

Lekapja a bőrhatású köpenyt a bejárat melletti fogasról, és ügyetlenül felveszi. A csuklyát összeszőtték az elöl átlapolt, lágy esésű anyaggal. Vízcseppek csordulnak a kézfejére. Talál egy belső zsebet, benne némi magyar valutával, bár ennyi idő után ötlete sincs, mennyit érhet. Mellé csúsztatja a fekete dobozt.

A lépcsőn lefelé próbál a lába sajgására koncentrálni. Mintha már sok kilométert gyalogolt volna, mielőtt tudatára ébredt. A múlt azonban úgy kúszik vissza a gondolatai közé, mint a penész télen, amelytől sosem tudtak megszabadulni gyerekkorában. Bevette magát mindenhova a lakásban, és tudta, hogy a matraca alját is az rágta, csak sosem merte megnézni.

Kedvezménygyerek volt. A szülei az egyetem alatt költöztek össze, miközben Magyarország radikalizálódott, szigorította az emigrációt, és jelentős támogatást ígért a legalább egy gyereket vállalóknak. A két sóher meg egymásra nézett, vállat vont, és kilenc hónap múlva már fintorogva pelenkázták őt. Legalábbis így képzelte el. Az anyja munka nélkül tengette az idejét a támogatáson élősködve. Egy rendes ágy a lányának nem volt prioritás. Azt sem fogta fel, kivel állt össze a pénzért cserébe, később meg már nem is akarta felfogni. Míra nem érti, hogy képzelte, hogy ők ketten valaha újra szóba állhatnak egymással.

Az esőszagú Bartók Béla útra kifordulva leszegi a fejét a járókelők pillantásai elől. Fények táncolnak a vizes járdán a csizmája fekete orra előtt, az autók elektromos surrogása mellett csendesebb a környék, mint régen.

Amikor megszökött, a háború végének ünneplése lekötötte az embereket, a nyugati világban pedig szívesen látták az olcsó munkaerőt. Persze neki azonnal bele kellett vetnie magát az első kitárt karba. Utólag már könnyű volt megállapítani, hogy jobban járt volna, ha egyedül marad. Az a rémálommá vált kapcsolat végül az UMA toborzóirodájáig űzte szakadt ruhában, lekopott körömlakkal. A plexin, mely az egyenruhás adatfelvételestől választotta el, viszontlátta saját könnycsíkos arca áttetsző tükörképét. Azonnal átszállították a kiképzésre. Talán a testét borító friss verésnyomok győzték meg őket.

Nem riasztották el a kockázatok. A testzsoldos program hívogatóbb megoldásnak tűnt, mint drogba vagy alkoholba menekülni, ami túl lassan öl és egyébként is drága. Az UMA legalább megfizette azért, ha egy szerencsétlen pillanatban megszűnt volna létezni. Semmi fájdalom, semmi leépülés. Csak az öntudatlanság delíriuma, miközben nemzetközi törvények biztosítják, hogy senki sem élhet vissza a testével a saját perverz szórakozására.

Túlszalad a címen. Miközben visszafordul, elered az eső, és vizes nyomot hagy maga után, ahogy belép a tompa fényekkel megvilágított bárba. Megállja, hogy körülnézzen, és a pulthoz lép. Hátul egy középkorú, vörös hajú fickó salátát kever. Megszólítaná, de egy női barista lép be elé tolakodó mosollyal.

– Mit adhatok?

Míra tekintete a mögötte kifüggesztett étlapra téved.

– Szendvicset… egy sonkás szendvicset szeretnék.

A kiejtése kásásra sikeredett, de a nő már int is, hogy foglaljon helyet. A legközelebbi bárasztalra könyököl, köpenye alatt a fekete dobozt keresi, miközben a vörös fickót szuggerálja. Fröcsögő férfihang száll fel a háta mögül.

– Én mondom neked, hogy az UMA sara, mint legutóbb azzal a szupervírussal.

– Mindig mi szívjuk meg, ha valaki háborúsat akar játszani – szólal meg valaki más.

– Mondtam én már hat éve is, hogy nem fogják elviselni, ha nem szólhatnak bele, mi megy itt…

A mondat akkor hull vissza és aprózódik fel a vacsorázók csevejének hullámzásában, amikor Míra odanéz. Lehetetlen eldönteni, kiket hallott az előbb, aztán észreveszi a holovetítőt az átellenes sarokban. Lenémították a hírműsort, de a projektor hengeres teste fölött körbefutó szöveg egy Vízművek elleni merényletről beszél. Ne fogyasszon csapvizet, kering a figyelmeztetés a műsorvezető teste körül.

A tekintete találkozik a vörös hajú baristáéval. Épp odainti a pulthoz. Míra ellöki magát a bárasztaltól, kiszámolja a zsebéből a pénztárgépen felvillanó összeget. Egy izzadságcsepp gördül le a bordáján, bő pólója alatt. A pénzzel együtt a fekete dobozt is a férfi kezébe csúsztatja, mire az angolul szólal meg, alig hallhatóan.

– Jobb lenne, ha eltűnnél.

Míra elveszi a becsomagolt szendvicset, és szó nélkül a kijárat felé fordul. Mielőtt eléri az üvegajtót, összenéz egy magányosan ülő férfival. Fekete köpenye átlapolt anyaga alól fém csillan ki, mintha robotlába lenne.

Kint az ellenkező irányba fordul, szíve minden dobbanásába beleszédül. Jobb lett volna a lakásban maradni. Pont zöldet kap a legközelebbi gyalogátkelőnél, és megpróbál feltűnés nélkül visszanézni. Szakadni kezd az eső. Fél tucat esőköpeny csuklyája kerül fel a járókelők fejére. Addig bolyong a környéken, míg meggyőződik róla, hogy senki sem követte.

Mire visszaér a lakásba, a szendvicsből csorgó szósz eláztatja a papírcsomagolást. Elment az étvágya. Lámpát kapcsol, behúzza a függönyöket, és átkutatja a táskáját nyomok után. Váltóruha, a körömlakkjai, altatópirulák. Ezúttal még fegyver sincs nála, a kommunipaden pedig jelszó véd mindent, amihez nincs jogosultsága. Végül leroskad az ágy szélére.

Fátyolos emlékek kísértik: álmok vagy észlelések. A kis titkai. Az évente kitöltött jelentésben hazudott, mert félt, hogy felbontják a szerződését, pedig látja őket. A rengeteg halált, melyekről tudnia sem kellene, de megmérgezni egy egész várost?

Dörömbölés veri szét a csendet. Míra a bejáratra mered, a szívverése felgyorsul, míg odakint férfihang csattan.

– Itt a rendőrség!

A következő pillanatban berúgják az ajtót. Fekete ruhás fegyveresek töltik meg a helyiséget. Ösztönösen emeli a kezét, a mozdulattól mintha áramütés járná át a testét. Az egyikük megragadja a vállát, és a látóterébe feketeség kúszik. Lódítanak rajta egyet, de a világ többszörösen fordul meg körülötte, a lakás vonalai elmosódnak, a zajokba kiáltás és hörgés vegyül.

Vakon támaszkodik meg egy hideg és kemény felületben. Hamarabb fogja fel a zihálása mögött feszülő csendet, mint hogy a látása kitisztulna. Ellöki magát a faltól, a lélegzete bennakad, ahogy a homályban felismeri a folyosót. Egyedül van, de még érzi az idegen kéz szorítását a karján. Az izmai sajognak, az esőköpenyét elhagyta.

Mögötte a lakás ajtajának téglalapja zölden válik ki a sötétben. A küszöbön kéz fekszik, lazán görbülő ujjakkal. Míra megbotlik. A tudata körül fodrozódó sötétség kis híján magába szippantja, de minden lépéssel egyre többet lát a háton heverő alakból: fekete maszk, golyóálló mellény, rajta a TEK felirat fehéren dereng a homályban.

Elfogja a remegés, megtámaszkodik az ajtófélfában. Ott hevernek szétszórva, összegyűrt rongybábukként, mintha nem is fegyverekkel jöttek volna egyetlen fegyvertelen ellen. Fémes szag üti meg az orrát. A lábánál heverő férfi vére a küszöbnél gyűlik.

ADD VISSZA AZ IRÁNYÍTÁST!

A halványkék felirat angolul villan a szeme előtt. Hátrahőköl, de ott van mindenütt, még akkor is, ha lehunyja a szemét. Mikor felnéz, mozgást észlel a lakásban. Valaki előlép az ágyon túli homályból.

Míra megiramodik a folyosón, de ott is elé kerül – fekete esőköpenyt visel, nem mutatja az arcát. Miközben a falba kapaszkodva lassít, körmei alá vakolat törmeléke szorul, és kék szavak úsznak be üldözője elé.

KOMMUNILENCSE VAN RAJTAD. TEDD BE A FÜLEGYSÉGET!

Míra lassan küzdi le a pánikot, forgatja a fejét, és az alak együtt mozdul vele. A felismerés olyan mélyre temetett emléket mozgat meg, amelyről nem is tudta, hogy létezik. Már érti. Az UMA speciális kontaktlencséje vetíti a képet a retinájára.

Ökölbe szorul a keze, felhorgad benne a düh, de az alak maga mellé mutat a földre. Ott, ahol az előbb magához tért, sötét halom hever: a hátizsákja.

SIESS!

Az alak belevész az árnyékba, ő odarogy a helyére. A cipzár akadozik, aztán a miniatűr fülhallgató kiesik a kezéből. Koppanva gurul el a járólapon. Mikor végre a helyére teszi, egy férfi hangja robban a fülében.

– És most lefelé a lépcsőn, de azonnal! Mi a fenét művelsz, hogy nem tudok kapcsolódni?

Míra felkapja a hátizsákot, rohanni kezd.

– Te csináltad ezt? – kérdezi fojtott hangon, bár fogalma sincs, a másik oldal hallja-e. Kettesével szedi a lépcsőfokokat, a léptei zaja oda-vissza csapódik a sötétben. – Ezek rendőrök!

– Testzsoldosként nincs jogosultságod az információhoz. NE a bejárat felé! Hátra!

Beveti magát a belső udvarba. Úgy tűnik, az egész épületben elment az áram. Öröm tudni, hogy az UMA végre odafigyel rá.

– Ezen az ajtón be!

Az ajtó enged, odabent csak a mozgása csap zajt, míg átvág a helyiségen a legközelebbi ablak felé, ahogy a testmester utasítja. Kidugja a fejét, mielőtt felkapaszkodna a párkányra.

– Vissza kéne húznod a háttérbe, és hagyni, hogy megoldjam.

– Akkor csinálj valamit!

A földet érés a csontjaiban csattan. Jobbra a gyógyfürdő falát kék-vörös villogás súrolja. Mégis hogy akarják innen kijuttatni? Meggörnyedve fordul balra, hogy a szomszéd épület takarásába jusson. Egy pillanatra olyan érzése támad, mintha néző lenne a saját testében.

Aztán belerohan a rendőrbe.

Az épület sarkán áll. Elejtett cigarettája vörös csíkot rajzol a sötétben, mielőtt kialszik egy pocsolyában. A hatalmi figuráknak bezzeg bármit lehet. Behúz egyet az alaknak, és az ökle sajgása nyomán hördülés szakad fel. A rendőrnő megtántorodik, de Míra nem tud lendületet venni, hogy elrohanjon mellette. A lába kirepül alóla, megszédül, és kétségbeesetten kapaszkodik bele a súlytalan zuhanás élményébe. Most, légyszi!

A feketeség málló vakolatként pereg le a szeme előtt. Áll, bár közel van ahhoz, hogy elhányja magát. Kemény fém nyomja a tenyerét. A nő védekezőn emeli a kezét előtte. Valahogy elvette a pisztolyát. Illetve nem is ő…

– Jézusom – nyögi Míra, és a fák közé veti a pisztolyt.

– Ezt nem hiszem el! – dühöng a fülében a testmester.

Míra behátrál az épület árnyékába, eldobja a fülegységet is. Ezúttal ő áll háttal a Gellért-hegynek, előtte a társasház, amely a TEK-es holtesteket őrzi. A rendőrnő egy ragadozó állat mozgásával követi.

Az állán csattanó ököl elkábítja Mírát, pedig azt hitte, felkészült. Oldalra tántorodik, a gondolatok bénultan hullanak vissza benne. Ösztönösen hárítja a következő ütést, és a bizarr érzés visszatér: tudatánál van, a testét mégis mintha más mozgatná. Az izmai ismerős feszülése hajtja előre, mikor ellentámad.

A földre zuhannak. Egy járdaszegély a hátába vág, de a lába a nő derekára kulcsolódik, a karja a nyaka körül. Minél jobban vonaglik, Míra annál erősebben szorítja. Csupasz fák karmos, kézszerű ágai merednek föléjük, balra az elvonuló esőfüggönyön túl a Szabadság-szobor projekciója zavarosan hajlong.

Feleszmél a csattogva közeledő léptekre, és forró pánik robban be a harc jégéles valóságába. Jaj, ne most! A homály hullámzani kezd körülötte, de még látja az épület sarkánál beforduló egyenruhásokat, mielőtt a tudatát mázsás súlyként nyomó feketeség lefejti a rendőrről, és a semmibe taszítja.

𒋝

Ugyanarra az imbolygó, zöld káprázatra tér magához, de az ablakon túli projekció ezúttal gyorsabban nyer értelmet. Fázik a hideg padlón fekve. Megemelné a fejét, de visszahanyatlik.

– Csak lassan! Ráérsz.

A testmester hangjától összerándul. Felküzdi magát, erőlteti a szemét, de a fénytelen lakásban nyoma sincs a harcnak. Csak az izmai zsibongása győzi meg, hogy nem álmodott. Egy árnyat érzékel a bejáratnál. Ezúttal nem a kommlencse képe az. Kettesben vannak.

A légzése szaggatottá válik, és távolabb kúszik, hogy az ágy kettőjük közé kerüljön. Amikor legutóbb magára maradt egy férfival, az UMA toborzóirodájáig menekült a sebeivel. De ő testmester, nyugtatja egy bizonytalan belső hang. Nem bánthatja.

Ahogy a férfi közelebb lép, valami ezüstösen megvillan a köpenye átlapolt anyaga között. Kifordít egy széket a konyhasarokból, és leereszkedik rá. Halk zúgás kíséri a mozdulatait. A Citadella fényei felfedik a robotvázat, amely deréktól lefelé a testére simul.

Míra megszédül a felismeréstől.

– Ott voltál…

Egy fekete doboz huppan a bolyhos takarón kettőjük között. Mintha a férfi egyenesen a bárból hozta volna utána. Bizarr a hangja higgadtsága azután, hogy legutóbb még a fülegységen át dühöngött.

– Cukorka. Szolgáld ki magad!

Míra remegő ujjakkal szabadítja ki a doboz tartalmát. Áttetsző csomagolás feszül vastag, fehér pirulákon, de a mentol illata máris megcsapja az orrát.

– Szórakozol velem? – szakad ki belőle.

– Tulajdonképpen igen, de hivatalosan ezt úgy nevezik, felmérés.

Kihallani, hogy mosolyog. Az esőköpenyét hanyag mozdulattal veti a szék háttámlájára. Míra végigméri a vézna alakot, és a maradék rettegése is kihuny. A testmesterek állítólag kiszuperált katonák, de nehéz elhinni, hogy ez a test valaha alkalmas volt a harcra.

– Szép kis tudást halmoztál fel. Egyedül földre vinni egy közelharcban képzett statisztát…

Az ágyra dob egy pisztolyt is, olyat, mint a rendőré a hátsó fronton, de Míra megborzong a szorításában vonagló test emlékétől. Erre nem képezték ki. Ő csak emberi formában egyesített izomtömeget képvisel, a tudás a testmesterek dolga.

– Azt hittem, irányítottatok.

– Néha igen, a hitelesség kedvéért. Bár én erős túlzásnak tartom, hogy egy testmester képes lenne ennyi rendőrt kiiktatni. A pisztolytól kezdve viszont egyedül voltál.

– Ennek semmi értelme.

– Spontán kiképzés. – A férfi keresztbe fonja a karját, félig elrejti az UMA feliratot a pólóján. – A testmestered tudása lenyomatot hagyott benned. Ez steril körülmények között alig kimutatható.

– Hogy jöttetek rá? – kérdezi Míra, a torka elszorul a megérzéstől, hogy bajban van.

– Nincs zsoldos, aki ne küzdene bevillanásokkal. Hazudtál.

– Ez nem lehet olyan nagy gond, ha ezek szerint hagytátok. Ennyi elég volt, hogy… eláruljam magam, vagy mi?

– Elég nagy gond. Történt némi agyelszívás az elmúlt évben. Vagyis inkább izomelszívás, hogy korrekt legyek – mondja a férfi. – Újvilági terrorizmus. Egyesek rájöttek, hogy a leszerelt zsoldosokban ott lehetnek az öntudatlanul szerzett képességek. Először csak az tűnt fel, hogy ex-zsoldosokat tartóztattunk le terroristák rejtekhelyein. Aztán a még le sem szerelt embereink kezdtek eltűnni készenléti időszakokban. Kiszivárgott a legtapasztaltabb zsoldosok személyazonossága.

– Az enyém is?

A férfi nem válaszol, és Míra úgy érzi magát, mint gyerekkorában, amikor a barátai elhallgattak előle valamit, aztán a dühe láttán megjátszották az értetlent. Gondolhatta volna, hogy nem megy majd úgy, ahogy ígérték. Soha semmi nem ment úgy, ahogy lennie kellett volna.

– Az UMA soha nem fogja beismerni, hogy tart tőled, de én azért megjegyzem, hogy lenyűgöző az akaraterőd – mondja a férfi egy idő után.

Helyben vannak. Míra feláll, ő is keresztbe fonja a karját. Csak a dolgát végezte úgy, ahogy azt a szerződésben előírták. Nem akart ebbe belekeveredni.

– Mi lesz ezután?

Mielőtt választ kaphatna, kinyílik a bejárati ajtó. Egy lámpakapcsoló tompán kattan, és az érkező grimaszol a felvillanó lila led szpotoktól.

Léna.

Míra képtelen viszonozni a köszönését, a nyelve nehéz kő. Az UMA egy szóval sem említette, hogy a nagynénje nekik dolgozik, de hirtelen az egész ügy az apjával sokkal hihetőbb. Léna megtudta, hogy a zsoldosprogramba került, információhoz jutott a gyerekkoráról, ki tudja, talán az egész vallomásához hozzáfért. Míra nagyon reméli, hogy legalább egy-két éjszakára elkerülte az álom, amiért cserben hagyta őt.

– Nem vártál meg – jelenti ki a nő, miközben a konyhasarokhoz indul. – Azt hittem, már nem szokásod ajtókat berúgni.

A robotváz sziszeg, mikor a férfi feláll. Poharakat és valami italt vesznek elő, Míra pedig az ablakhoz hátrál, feszélyezi a hirtelen támadt közvetlen hangulat. A felméréshez választott helyszín és Léna jelenléte visszataszítóbbá teszi az UMA-t, mint amilyennek Míra valaha érezte.

– Akkor avasd be! – mondja a férfi, és tölt mindhármuknak. – A teszten és a rosszfiúkon túlestünk.

Lénának mintha nehezére esne megfordulni és szembenézni vele.

– Theo nyilván elmondta, hogy a szerződésedet azonnali hatállyal felbontjuk – kezdi, mire Míra tehetetlenül átkarolja magát. – Bármilyen opciót választanál, innen azonnal Münchenbe viszünk, hogy a központ leállítsa az implantátumaidat.

– Ó, igen! – szól közbe a férfi. – Azt elfelejtettem, hogy a terroristák rájöttek, hogyan blokkolják a csipek közötti jelátadást. Így a készenléti időben eltűnt zsoldosok sosem kerültek elő.

– A teszt eredménye alapján az UMA azt javasolja, kapcsolódj be a testmesterek kiképzésébe – folytatja Léna. – Csak minimális felzárkóztatásra lenne szükséged, elvégre Theo tudása hat éve szivárog át beléd.

A férfi épp Míra felé indult, kezében a pohárral, de erre megtorpan. Nem számíthatott rá, hogy felhozza. Megrándul a szemöldöke, mintha tartana attól, mi következik, és Míra azokra gondol, akik akarata ellenére használták a testét.

– Mi a másik opció? – kérdezi erőlködve, hogy leplezze a feszültségét.

Léna bólint, mint aki örül, hogy nem kapott az ajánlaton, Theo állán azonban megfeszül egy izom. Ott marad kettőjük között, a kezében tartott teli pohár sorsa még nem dőlt el.

– Letelepedhetsz az UMA menedékvárosában, a szerződésbontás körülményeire tekintettel kifizetik a hátralevő évek zsoldjának felét, és élheted az életed.

Öntudatra kárhoztatás. Míra lehunyja a szemét. Nincs olyan opció, ami megmenti a valóságtól. Mikor felnéz, Theo épp megteszi az utolsó lépést felé a pohárral, és ő gépiesen elveszi tőle. A fejük fölötti ledektől megcsillan valami a férfi karján. Egy tetovált női arc, apró ékkő szemekkel. A fej körül tekergőző kígyók láttán képtelen leplezni, ahogy levegő után kap.

– Szerintem adjunk neki egy kis időt – javasolja Theo, aztán visszahúzza a karját. – Nem akarsz sétálni egyet?

Míra az ablakpárkányon hagyja a poharat, követi a férfit, és ezúttal könnyebben kapja magára az esőköpenyt. Mielőtt a fekete anyag elrejtené Theo tetoválását, még egyszer megnézi az igéző tekintetű Medúszát.

Kint épp szakad az eső. A háború kiszámíthatatlan következményekkel járt. Gyerekkorában a felnőttek aszályról prédikáltak, ma már azt méricskélik, mekkora a sugárzás mértéke a határokon – mintha azok biztonságos falakat jelentenének.

Theo az ellenkező irányba fordul az utcán, így felfelé haladnak, távolodva a Bartók Béla út forgalmától. Egy UMA jelzésű autó áll a túloldali járda mellett, a volán mögül valaki odaint nekik, és a férfi viszonozza.

– Mióta teheti be a lábát az UMA ide?

– Ja, azt is elfelejtettem mondani, hogy kicsit megkavartuk a dátumot a kommunipaden. Fél évvel később járunk. Lemaradtál egy kormányváltásról.

– Ekkora hűhót azért, hogy megpróbáljak kinyírni valakit…

Míra benéz az épületek közt homályba boruló részre, szinte arra számít, az álrendőr még ott dohányzik, de a környék kihalt.

– Az a helyzet, hogy ha az implantátumok blokkolására módot találtak – mondja váratlanul Theo –, akkor talán a technológia másolására is képesek lesznek. El tudod képzelni? Az emberkereskedelem egészen új szintje. Zsoldos-zombik eldobható seregei…

– Erről az UMA tehet – csúszik ki Míra száján, de mielőtt megbánhatná, Theo helyesel. Ennél csak az lepi meg jobban, amikor a férfi felé nyújtja a kezét, ujjai között egy jellegtelen fekete rúddal. Piros led villog a tetején.

– Jelzavaró – mondja, aztán visszarejti az esőköpenye alá. – Léna egyet nem mondhatott el. A csipek nagy részétől megszabadulsz, de az UMA mindig tudni fogja, hol vagy. Ha a technológia a terroristák kezébe került, teljesen mindegy, hogy benned van-e az implantátum. Betehetik a sajátjukat. Ezért, ha az UMA úgy érzi, hogy veszélyt jelentesz a világra…

Csettint egyet, a hangját tompán elmossa az eső. Megállnak, és Theo befejezi a mondatot:

– Megölnek, Míra.

Szóval a jelzavaró az UMA ellen kell. A nő elfordítja a tekintetét, a Szabadság-szobrot keresi, de a fürdő reklámfényeit tükröző esőcseppeken túl csak zöld masszaként sejlik a távolban.

– Medúsza – mondja halkan, hogy időt nyerjen. – Miért?

– Többgenerációs házban nőttem fel. Rengeteg rokon egymás nyakán, vallásos nagyszülők… Az egyik kuzinom, hat évvel idősebb, a templom legígéretesebb szavalója, középiskolás koromig molesztált. Addig nem bírtam szembeszállni, amíg kisebb voltam nála. Amikor kitálaltam a családnak, kiraktak. Az ő szent fiuk soha nem tett volna ilyet. Én voltam a megtestesült démon.

Mikor elhallgat, és a szemébe néz, Mírában úgy pezseg a harag, hogy üvölteni lenne kedve. Egyszer próbálta elmondani az anyjának, hol járt a férje keze, mikor nem tudott róla, és a nő megverte érte. Aznap délután lépett le otthonról végleg.

– Azért lettem katona, mert azt mondták, ha meghalok, gyors lesz. – Theo lenéz, az exoszkeleton fémje kitetszik az esőköpeny alól. – Nem jött be. De ha én összeszedtem magam, neked is menni fog. Oké? Rajtunk nem segítettek, de mi tudunk segíteni másokon.

Hallgatnak egy darabig, és Míra megdörzsöli a karját a köpeny alatt. Nem érti, miért zavarja jobban a halál gombnyomásra forgatókönyv, mint a testátadás alatti megsemmisülés. Talán mert úgysincs más választása, mint megbirkózni a fejében tolongó emlékekkel, és akkor miért hagyná, hogy eldönthessék, mikor teszik el láb alól?

– Egyszer már gondoltam rá, hogy felvarratom – szólal meg bátortalanul, a Medúszára gondolva.

– Elég felszabadító érzés. Idefelé láttam egy tetkóst a Bartókon. Nem akarsz…?

– Nem veled – vágja rá Míra. Zsoldos-biztonsági előírások ide vagy oda, mégiscsak az ő testével járta körbe a világot. – Ha testmester lennék, nem lenne muszáj gyakran találkoznunk, ugye?

Theo felnevet.

– Majd hagyok neked virágokat.

━━━━━━━━━

© 2023, 2025 Mráz Anna